"kihűlt ujjatlan kezeimmel
néma citerán babrálok
tekeregve romos falain
tükrök szirtjein
eltakart arcod szótlan homályán
megint csak tél van
és bennünk csak
látomás-tavasz ez a titkos nagy semmi
nem jó ez így
mindig távolabb
s távolabb lenni..."
/Mészáros Attila: földzsoltár/
a bor sava játszik a pohárban és a hetek során torlódó Szavak, mint az eső, ami neveli a Földet, elerednek...
mert itt a helye a Hiányodnak és a megmaradt Szavak emlékének...
vájkálok a Múlt zsigerei között, mélyebbre - maradjon más íze is...
hogy is mondtad?
hogy is mondta Apám?
hogy ívelt az ezer kilométeres Kétely a hangjában?
igen,
hogy
aggódsz értem
vésem a betűket, véresre, nagyra, órmótlanra, mert még csak alakjuk van... töltik a Koponyám némán kongó üregeit...
sodródik annyi Kérdés maga után - a Hangsúly játszik, szalad, de az első Határt sem éri el...
néma katonák a kialvatlan Hajnalok párájában...
gyakorolni való szófordulat a Kétely szőtte hálóban...
ami könnyen átszakad... főleg, ha két neveletlen gyerek játszik rajta...
és mielőtt kialvatlan, de hűséges katonáim, a Szavaim, elhagynák odújukat, hagyom, hogy engedelmes jobb kezem dörömbölve csapja be az ajtót...
mert hiányzol
de mégis hol a fenében voltál????