- Nagyon szép bibliai neved van! Gondolom, ismered a történetét? - de persze K. nem várt a kérdéseire választ. Fáradt volt, mégis beszélgetni akart. Kérte, hogy üljön oda mellé.
- Mennem kell, várnak! - de persze nemleges választ sem fogadott el K., csak hangosan felnevetett, olyan gúnyosan, ahogyan az 37 évétől kitellett és megpaskolta az ágyának szélét.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Gyere, inkább énekelek Neked valamit, amitől nem leszel ilyen szomorú!
- Nem vagyok szomorú, K.! - mondta a szép nevű, de tudta, hogy minek nevezik, ami a hanglejtésében bújkál.
K. egyszerűen felült az ágyban, megfogta a kezét és maga mellé húzta az ismeretlen, de szép nevű lányt.
Hónapok óta hetente kétszer kapja a "kezelést", amitől "majd jobban lesz" - ígérték az orvosok. De nem ez érdekelte, hanem az a három és másfél éves barna fürtös, no meg a Férfi, aki várja - haza,
legyen az Ő, vagy az a Másik, vagy a Félés, a Nemvalós, a Tünemény, ami évek óta kíséri, aki odaér.
- Eléneklem Neked a kedvenc dalomat...
- Pihenned kellene!
- Most nem olyan rossz! És a Nyuszi is szeretné, ha énekelnék - és egy hirtelen mozdulattal előrántotta a Plüsst a párnája alól és énekelni kezdett, gyönyörű, rekedtes, búgó hangján
a kiscsikóról, aki eltévedt és sosem talált többé haza
és a szép nevű lány nem mozdulhatott és a szorítás a keze körül, a Lánc, erősödött
a Könnyek pedig gyűltek a Bőre alatt
- Most már elég lesz, K.! - mondta az egyik nővér, aki hirtelen előbukkant és elszakította a Láncot.
De a szép nevű lány már magába dermedt.
- Mennem kell, várnak! - dadogta, újból, mintha elhinné.
- Remélem sosem felejted el a dalomat! - mondta K. és most is biztos volt a válaszban.
Végre hazament. És nem tudott sírni. Csak a dalt dúdolta - Hajnalig.
És elkezdte a száz napig tartó fohászt, nevéhez méltóan, és remélte, hogy egyszer - hazatalál.
