Vicának

"kihűlt ujjatlan kezeimmel

néma citerán babrálok

tekeregve romos falain

tükrök szirtjein

eltakart arcod szótlan homályán

megint csak tél van

és bennünk csak

látomás-tavasz ez a titkos nagy semmi

nem jó ez így 

mindig távolabb

s távolabb lenni..."

/Mészáros Attila: földzsoltár/

a bor sava játszik a pohárban és a hetek során torlódó Szavak, mint az eső, ami neveli a Földet, elerednek... 

mert itt a helye a Hiányodnak és a megmaradt Szavak emlékének... 

vájkálok a Múlt zsigerei között, mélyebbre - maradjon más íze is...

hogy is mondtad? 

hogy is mondta Apám?

hogy ívelt az ezer kilométeres Kétely a hangjában?

igen, 

hogy

aggódsz értem

vésem a betűket, véresre, nagyra, órmótlanra, mert még csak alakjuk van... töltik a Koponyám némán kongó üregeit...

sodródik annyi Kérdés maga után - a Hangsúly játszik, szalad, de az első Határt sem éri el... 

néma katonák a kialvatlan Hajnalok párájában...

gyakorolni való szófordulat a Kétely szőtte hálóban... 

ami könnyen átszakad... főleg, ha két neveletlen gyerek játszik rajta...

és mielőtt kialvatlan, de hűséges katonáim, a Szavaim, elhagynák odújukat, hagyom, hogy engedelmes jobb kezem dörömbölve csapja be az ajtót...

mert hiányzol 
de mégis hol a fenében voltál????