átszűrődik a zsenge-zöld leveleken a Fény... nem bántóan, lágyan simogató, nevelgető, csiklandozó... gyenge még a Szél, de már nehézkes - az Eső, annak megszokott menetrendje és időpontja szerint közeledik... alig néhány száz méterre ülök az Élettől, a Patak partján, mégis elég messze, a tökéletes Csöndben...
olyan megnyugtató karba fonja a köveket a Víz, mint amilyen kiegyenlítőnek kellene lennie egy húsz perces mély relaxációnak, amit néhány hete végzek ismét - magamat őrjítően és elemezve és eszegetve, banális naplót írva...
emlékszel?, megkapod a naplómat, ha megkapom a naplódat... ha itt lennél nem elemezgetném szemrebbenésenként az arcodat - mert mit ér egyetlen, csak egyetlen hazugsággal több vagy kevesebb? amikor kegyesen is tudsz hazudni...
de nem vagy itt, öregszel... egy másmilyen, de Idegen tenger partján ülsz...
- Mondd csak, milyen Színű vagyok? És hanyad részem halhat el egy Ismerős Idegennel?
cigarettát sodornál, hosszút és vékonyat... ahogyan szeretem...
***
...a Lány nem tudja hány óra lehet, azt sem tudja, mikor indulhatott útra... de vonzotta az az Esőt jelző illat a Sötétbe, szeretett és öreg Fái közé... a Barátai, nem, ez így nem helyes, akikhez tartozott, megszokták már, hogy néha eltűnik...
és Ő is tudta ezt... és ilyenkor csöndben és a saját beteg Csöndjében féltette... mindennemű megszokott malőr nélkül, ez neki is furcsa volt egy kicsit... mást féltett... egy Nőt ráadásul...
mezítláb volt... igen, igen valahol errefelé hagyhatta a parafa papucsot... látnia kellett Őt...
becsukódott mögötte a kétszárnyú ajtó, amit ki nem állhatott... a megszokott helyükön ültek... ahonnan mindenkit látni... Ő és Joe... és Joe nehezen viselte a harmadik szerepét... nem szerette ezeket a párbeszédeket... nem értette... és ez zokon esett neki...
a Lány kávét rendelt - habosat... és Ő nem szólt hozzá, egy másik Nőt fűzött éppen, de közben minden idegével ráfeszült...
végre itt van és nincs baja... nincs baja...
és Joe nem tűrhette tovább ezt a Barna Csöndet... egyre pirosabb lángokkal... nem értette... és ahogy ez a Lány maga elé mered... kész, téboly...
- Tudod, fél Tőled ilyenkor... a beszélgetéstől... hogy nem tud Veled úgy beszélgetni, ahogy szeretne ilyenkor...
- Ezek a Te félelmeid, Joe, ne kendd rá!! Te félsz attól, hogy Velem most beszélgetned kell... de nem kell, hidd el... még nincs itt az ideje...
óriási Űr került kettejük közé...
- Hol voltál? - kérdezte Ő, de remélhetőleg nem várt választ, mert nem kapott...
a Lány sokáig maga elé meredt... égette még a kezét a Hideg Bronz, A Világ...
majd egyenesen Joe szemébe nézve ennyit kérdezett:
- Mondd Te milyen színű vagy?
Joe az összezavarodás tetőfokát élhette át... de a Lányt nem érdekelte, Válaszokat akart és most akarta Azokat... csak erre az egyetlen egy kérdésre tudott ezzel a Tiszta Fejjel koncentrálni... a Színeire...
- Hát ez meg milyen hülye kérdés? - fakadt ki ártatlanul...
- Hogy Te mekkora egy barom vagy, Joe! - és kigombolta a zöld kabátot, Ő és az Illata... az az Illat...
- Ugye tudod, hogy milyen színűek lehetnénk? - kérdezte, de a Lány nem felelt... Felvette az asztalról a vékony, hosszú, neki sodort cigarettát és rágyújtott... még talán egy mosoly sem száguldott át az arcán... meglepődött a Válasz lehetőségén... és alig várta, hogy visszamehessen szeretett és öreg Fái közé...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése