Végre

Végre.

Egy kis időre szünetel a negyedik hónapja tartó küzdelem köztem és a Bürokrácia között. Amikor október hetedikén, az állásinterjú utáni közvetlen mámorban figyelmeztettek, hogy nehéz lesz kijutni, de legfőképpen be- és megszerezni a dokumentumokat, teljes egészében a Hivatal kívánsága, óhaja és akarata szerint – nem hittem…

Nem hittem. És tévedtem. Nagyot.

Mert igenis ki lehet ebben borulni is. A várásban.

Abban, hogy hiába várod a postát nyolcadik napja, ma sem jött semmi.

Már túl vagyok az összes hivatalos bizonyítványom hatósági bizonyítvánnyá történő akkreditálásán, az összes itthon beszerezhető igazolás, bizonyítvány és hatósági bizonyítvány harmadjára ilyen-olyan felesketett és ilyen-olyan szakfordítók által történő fordíttatásán, a nagy „Mit is ér ma az EU-ban egy 2000 előtti (magyar) államilag elismert német, középfokú, C-típusú nyelvvizsga?” – körkérdésen, a több, mint 30 napos és szigorúan betartott határidők kivárásán és még egyéb „apró” és egyben porig alázó dolgon.

Akkor sírtam bevallom először, de nagyon, amikor annyi várás és vita után kiderült, hogy az a Lista, amit még december elején kaptam a német Hivatalból nem ér semmit. Hát még a már kiküldött dokumentumok! Mert a Lista, bár sehol nem jelölik, német állampolgároknak szól, nem pedig az „Egyéb” kategóriának. Mindez január idusán.

De.

Itt vagyok bő négy hónappal az állásinterjú, három hónappal a munkaszerződés aláírása és egy hónappal a végkimerülés után. Rég nem dorombolt már mellettem Primus! Azt nem merem leírni, hogy a bőrönd mióta van bekészítve.

És most végre…

Indulok.

Igaz ez az egy hónap Drezdában még csak az előjáték.

De akkor is történik. És határon túl.

Indulok.

Budapest Keleti 19:58 Metropol EN

A legszebb szavak az elmúlt Időkben.

Végre.