hess, Tél, hess!

a hétvége egyébként jól telt... 

szombaton nagyon padlizsán-ehetnékem volt, 

és különben

hogyan is verhetnénk ki a fejünkből egy ilyen receptet Fűszerestől... és párhuzamban motoszkált és riasztott hetek óta a kedvenc J.O.-csirkemelles receptem is - és a krumplipüré, a Lélekmelegítő, a Gyógyír a mínusz tíz fokos nappalok után... 

tehát

jubileumi ebéd szombaton, 

gyakori boröblögetéssel,

isteni Illatokkal és Ízekkel...

jól esik, hogy nem törődöm azzal, hogy vajon a Tél fázott hamarabb, vagy én?

tegnap... tegnap ügyeltem megint egy olyat, hogy a Napot ébresztettem a meleg, de híg kávéval... nehéz észnél lenni - - ma... 

szakirodalmat olvasok... párhuzamban és minden nappal remélve, hogy hátha az egyik érdekesebb lesz, mint a másik... lehet feladom... 

úgy szomjazom egy jó kis kortárs és lehetőleg magyar irodalomra... 

ízletes Szavakra... mint a Kis Herceg a Sivatagban...

a nyolcas kórterem

az intenzíves kiképzőtábor utolsó három, kétágyas kórterme az enyém... 

és abban a bizonyos utolsó előtti, nyolcas kórteremben két nőnemű virágszálat nevelgetek, rejtegetek... 

a 'jövő', az esély - egy másik osztályra való távozásra, bennük megvan... de csak bennük...

az én 'részlegem' egy belső üvegajtóval van elválasztva és ez a membrán ténylegesen is ott van - általam... úgy, ahogy tanultam, úgy, ahogy mutatták... emberként kezelve az embert és nem számok és nem délelőtti, délutáni és esti laboreredmények konstansaként...beszélek, táplálok és tanulok... 

az a belső üvegajtó én vagyok...

és a mai viziten valami nagyon jól eső dolog történt... 

mert bár megküzdünk minden nap a félelemmel egy újabb műtét, vagy egy újabb visszaesés miatti lélegeztetés kapcsán,

de mégis 

a két ápoltam kézzel és lábbal, fennhangon tiltakozott mindennemű el- és áthelyezés kapcsán... 

döbbentem néztek rám, amikor én közöltem velük, hogy más beteg örülne, ha elhagyhatná végre az intenzív osztályt...

"- Csak az a baj, hogy a doktornő oda nem jön velünk"

és megdöbbent a Csend a szobában... és rám szegezte régtől ismert csipás tekintetét - a vizitelő többiekkel együtt

igen! igen! igen!

az ugrándozó igenek halmaza egyenesbe húzta a gerincem... ezt tanultam... ezt hoztam magammal... emberként kezelni az embert... ezt sosem felejthetem el... 

és büszke leszek mindig Arra, Akitől ezt tanultam... Aki arra kért, hogy csak egy évet adjak Neki és a Szakmának és aztán dönthetek, mit akarok... Neki köszönhetem a Hivatásom és erre mindig büszke leszek...

arra viszont kevésbé, amit VELE a magyar EÜ és a magyar FORINT tett...

az első év

az addigi Mindennapokat cipelte Apus a bőröndben - és tegyük hozzá, Ő is alig bírta - mind fizikailag, mind lelkileg - feltenni arra a bizonyos, engem elbocsátó, tizenöt-huszonhatos vonatra... 

a tokaji hegy láttán mertem először sírni, akkor  délután, a biztos határon túl, amikor már nem láthatják - hogy ne fájjon... jobban...

a Mindennapjaim. a Barátaim. a zsörtölődő, borozgatós együtt töltött esték. a mindennapi Kapcsolat. a Szavak kimondhatósága. a Salsa-emlékek és a 'nem vezethetőségeim'-emlékei. a Jóga órák. a Kibontás-Elrejtés Tudománya.

nem így terveztem... senki sem... de legfőképpen én nem... de nem marad más lehetőség - a lejárt és kijáratlan Utak - nem, nem, nem...

mindent és mindenkit otthagytam...

hogy büszke lehessen rám... hogy büszke lehess majd rám, amikor megszületsz...

sok mindenkit elveszítettem az Úton, valakit többször is... Van,akit többször is...pedig alig ezerötszáz kilométer...

a 'nem lesz könnyű' bizonysága és tudata...

az a fehér, téglavörös-palatetős ház, két fenyőfa az előkertben - a macskám mozdul az ágak között... hat lépcsőfok a bejáratig... az a jóleső Család-Illat a dorombolásban is... 

az Otthonom...

a Hazám...

nem könnyű, nem, nem az...

szükség

mivel tegnap egy öt perc ötvenhét másodperces telefonbeszélgetés kapcsán legalább tíz évet öregedtem, 
és ezáltal a premenopauzális tünetegyüttes kellős közepén találhattam volna magam, 
ezért ma járt nekem valami

édes

Édes

hogy hiányzik Nagyi almása... az én almásom messze nem ér fel az övével, de azért nagyon finom volt... az eredeti recept ezen a linken található... 

egy kis málnalekvárral (2 teáskanálnyi volt az üveg alján) és vaníliaszósszal megspékelve:

Ui.: a karamellizált alma tényleg isteni magában, az illatokról nem is beszélve...

bizsergő Szavak

avagy Frida Kahlo naplója

megdöbbentő. őszinte. a Fájdalom Szépsége. és a Szépség Fájdalma.

válas(s)z

mindig is rettegett ettől a pillanattól,

ebben a pillanatban - Önmagától... a válaszaitól... a nemjeitől... a saját, újabb Nemétől... de a telefon nem kegyelmezett... mint ahogy az Élet sem... miért is tenné? de tényleg? miért?

- Bevitték...

Egyetlen szó, amely öl, sebez és nem kímél... a Szürkeség Fényessége hasítja fel a Bőröd... tucatszor... és még ezerszer...

és hiába annyi Zöld Hazugság, amely atomjaidra szedett szét, 

tucatszor... és még ezerszer...

akkor és most és majd - kutatod, keresed a Sárga, Éltető Szerelmed... 

ennyi marad? a Megtalálás Rémülete?

egy régi Hajnal emléke?,

amelyben nevetve hagyja, hogy az összes szeplőt kutatva, keresve, vonalakat vonalra halmozva, választ remélj egy darabka bőrön... a bőrén... a hátán... de legfőképpen az Illatán és Határain belül...

- Bevitték...

az Elvesztés Rémülete?

és benned marad az emléke annak a három bizonyos napnak, amikor beszélhettél vele, amikor még beszélni tudott...

annak a három utolsó beszélgetésnek az Árnyéka... amelyben a Sárga, Éltető Színed sugarai bomlik... 

egyetlen szó marad:

- Gyere...

és Ő persze nem mert a Szín lenni... sem Zöld, sem Sárga, sem Piros, amilyennek hitték... szégyellte magát és körmeivel bőre alá véste ezt az egyetlen szót:

- Gyere...

ennyi maradt, 

egy örök heg, ami mindig felkaparható, téphető, szakítható,

öttagú skarlát betű  

mert nem mert szeretni és szeretve lenni... egyetlen kimondott pillanatban sem...

és ennek fájni kell... 

de meddig? még?

tucatszor? és még ezerszer? 

- Gyere, gyere, gyere...

a Válasz?

Ismét egy Női Nem?

ébresztő

avagy:

a legjobb dalokhoz miért nem készül klip?
Bon Jovi : hey God

Jodi Picoult : Törékeny

"- Mondd azt, hogy Cassidy - adtad ki a parancsot.

- Cassidy.

- Most meg azt, hogy Ursula.

- Ursula. - szajkóztam.

- Most... - és magadra mutattál.

- Willow.

- Hát nem hallod? - kérdezted. Annak, akit szeretsz, másképp mondod ki a nevét. Valahogy biztonságban van a neve a szádban." 

Monológ. Monológok.

A körülötted élők és cselekvők monológjai. 

Titkoké, amik érted működnek és kerülnek párhuzamba. 

Anyáé és Apáé, akik annyira akartak Téged és a Tökéletességed, mégis kártérítési pert indítanak Anya legjobb barátnője ellen, veszélyeztetve ezzel házasságukat, hiszen az Ügy nem egyazon oldalán állnak majd. Mert csonttörékeny vagy. Számolod-e még a töréseid számát? A fájdalom nagyságát méred-e? Anya számol és megjegyez mindent, ha már fájni nem fájhat úgy, mint neked.

A nőgyógyászé, aki barátnő és keresztanya.  Aki maga is megrémült, amikor azon a késői UH-képen meglátta a töréseidet. Mind a hetet.

A testvéré. Aki nem talál válaszra melletted arra a kérdésre, hogy mire is jó egyáltalán?

Az ügyvédé. Aki önmaga is egy 'baleset' eredménye és bármennyire is hallani akarta a választ, hogy miért lökte el magától a szülőanyja, a válaszba beletörődni nem tud.

És a Te utolsó monológod. Az egyetlen. Amikor áthatol csontjaidon a fény... 

Nem erre számítottam, és nem így, pláne egy amerikai írónőtől nem. Én a Naiva. Mert ez a vég, annyira fáj. Összetöri az embert. 

A betegségről a www.uvegcsont.hu weboldalán található több információ és a nyilvánosságot felvállaló gyermekek blogcíme is megtalálható ugyanitt.