válas(s)z

mindig is rettegett ettől a pillanattól,

ebben a pillanatban - Önmagától... a válaszaitól... a nemjeitől... a saját, újabb Nemétől... de a telefon nem kegyelmezett... mint ahogy az Élet sem... miért is tenné? de tényleg? miért?

- Bevitték...

Egyetlen szó, amely öl, sebez és nem kímél... a Szürkeség Fényessége hasítja fel a Bőröd... tucatszor... és még ezerszer...

és hiába annyi Zöld Hazugság, amely atomjaidra szedett szét, 

tucatszor... és még ezerszer...

akkor és most és majd - kutatod, keresed a Sárga, Éltető Szerelmed... 

ennyi marad? a Megtalálás Rémülete?

egy régi Hajnal emléke?,

amelyben nevetve hagyja, hogy az összes szeplőt kutatva, keresve, vonalakat vonalra halmozva, választ remélj egy darabka bőrön... a bőrén... a hátán... de legfőképpen az Illatán és Határain belül...

- Bevitték...

az Elvesztés Rémülete?

és benned marad az emléke annak a három bizonyos napnak, amikor beszélhettél vele, amikor még beszélni tudott...

annak a három utolsó beszélgetésnek az Árnyéka... amelyben a Sárga, Éltető Színed sugarai bomlik... 

egyetlen szó marad:

- Gyere...

és Ő persze nem mert a Szín lenni... sem Zöld, sem Sárga, sem Piros, amilyennek hitték... szégyellte magát és körmeivel bőre alá véste ezt az egyetlen szót:

- Gyere...

ennyi maradt, 

egy örök heg, ami mindig felkaparható, téphető, szakítható,

öttagú skarlát betű  

mert nem mert szeretni és szeretve lenni... egyetlen kimondott pillanatban sem...

és ennek fájni kell... 

de meddig? még?

tucatszor? és még ezerszer? 

- Gyere, gyere, gyere...

a Válasz?

Ismét egy Női Nem?