az intenzíves kiképzőtábor utolsó három, kétágyas kórterme az enyém...
és abban a bizonyos utolsó előtti, nyolcas kórteremben két nőnemű virágszálat nevelgetek, rejtegetek...
a 'jövő', az esély - egy másik osztályra való távozásra, bennük megvan... de csak bennük...
az én 'részlegem' egy belső üvegajtóval van elválasztva és ez a membrán ténylegesen is ott van - általam... úgy, ahogy tanultam, úgy, ahogy mutatták... emberként kezelve az embert és nem számok és nem délelőtti, délutáni és esti laboreredmények konstansaként...beszélek, táplálok és tanulok...
az a belső üvegajtó én vagyok...
és a mai viziten valami nagyon jól eső dolog történt...
mert bár megküzdünk minden nap a félelemmel egy újabb műtét, vagy egy újabb visszaesés miatti lélegeztetés kapcsán,
de mégis
a két ápoltam kézzel és lábbal, fennhangon tiltakozott mindennemű el- és áthelyezés kapcsán...
döbbentem néztek rám, amikor én közöltem velük, hogy más beteg örülne, ha elhagyhatná végre az intenzív osztályt...
"- Csak az a baj, hogy a doktornő oda nem jön velünk"
és megdöbbent a Csend a szobában... és rám szegezte régtől ismert csipás tekintetét - a vizitelő többiekkel együtt
igen! igen! igen!
az ugrándozó igenek halmaza egyenesbe húzta a gerincem... ezt tanultam... ezt hoztam magammal... emberként kezelni az embert... ezt sosem felejthetem el...
és büszke leszek mindig Arra, Akitől ezt tanultam... Aki arra kért, hogy csak egy évet adjak Neki és a Szakmának és aztán dönthetek, mit akarok... Neki köszönhetem a Hivatásom és erre mindig büszke leszek...
arra viszont kevésbé, amit VELE a magyar EÜ és a magyar FORINT tett...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése