szeánsz

ügyelet után kimondottan nem szeretek beszorulni a négy fal közé 

- 

bár nem a legrövidebb, de valószínűleg a legszebbnek mondható úton riszálom le 

magam és zsibbadt érzékeimet és érzékszerveimet a Hegyről - - - 

nyugtatja szemem 

a házak időtlen mélaságába burkolt homlokzata, 

a kertek újabb színekbe öltöző bujasága 

-

mindig van mibe belefeledkezni, még akkor is ha csak ülök egy torony, egy tető, egy fa századéves árnyékában és szemlélem az Ég rohanó kékjét 

-

mi marad utánna? 

szeretek mezítláb lerohanni a hosszú és hűvös lépcsősoron - 

le a Völgy szájáig, míg nem súrolom szinte a mosolyát... 

csillapítom az idegek forróságát

amennyire lehet

lehet-e?

mélázom 

a kirakatok tükrében

toronytól toronyig

abban az öt másodpercben, ami a harangok és benne ismét csak az Idő kongása között eltellik

olykor a langyos csokis croissant mellett gőzölgő kávé illatában is...

vagy a narancs- és napsárga miniatűr napraforgók mezejében

vagyok

mozdulatlan

tellik az Idő

vagy én Őbenne

a következő szeánsz idejéig 

Csak egy kicsivel tegnap és ma között lettem "vigyázója" egy 14 éves Fiúnak... úgy sírt a Betegség, mint olyan és egyáltalán tudatától, hogy - - - nem is találok rá szavakat... mikor megtudta, hogy ki is vagyok hozzám rohant, megfogta a kezemet és esdekelve ennyit mondott:

- Kérem, vigyázzon Rám, élni szeretnék!

milyen fura is - a Halál szaga és rothadása hozzátartozik a Szakmához, de az Élet Akarása előtt megtorpanunk és nem találjuk a Szavakat

egy éve halt meg a két évvel idősebb nővére, a család és a "vigyázók" szeme láttára - ennyit bírt elmondani az Anya

mit mondhatok én egy rettegő gyermeknek? mert az Élet ÉLNI AKAR