Visszaértem. Hideg van, hullanak és bronzosodnak a levelek. Ez most komoly...
Hogy milyen volt az elmúlt hét?
A továbbképzés minden (el)várásomat felülmúlta. Pontos, időben pláne :), praxis- és betegközpontú és minden a legújabb tanulmányok eredményeivel - átitatva és átadva... bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet Németországban az orvosképzés, ha a szakképzés ennyire alapos és... szinte már a tökéletességet súrolja...
egyetlen egy kérdésben nem sikerült dűlőre jutni - mikor és milyen körülmények között hagyható egy beteg... elmenni... Szakmánk legnehezebb és legkegyetlenebb kérdése...
bár abban a kérdésben valószínűleg egyezne a válaszom Merciével, hogy minek gondoljuk azt a 36 éves, 10-ből 10-es pasit, aki a véralvadási kaszkádot szexisnek tartja...
Ejh... Nagyon hiányzott már az efajta... Élet... az az igazi, amit harminc évesen élnem kellene... Leipzig nyüzsgő, lendületes... pezsgő... a múltszázad eleji házak mellett elfér az üvegpalota... a rengeteg picike étterem... az egymásnak olaszul átkiabáló pincérek... a nem egymás ellen, hanem egymás alá játszó utcazenészek...
és a kapualjak... az átjárók... mindegyik maga a meglepetés... belsejében hol egy csoki-különlegességeket készítő-kóstoltató-áruló boltocska, hol egy étterem, hol egy érméket gyártó manufaktúra, hol egy egyszerű és mindig akcióban áruló cipőbolt rejlik... és az átjárók falai... a legtöbbjük egy-egy képzőművészeti csoda...
a macskakőbe zárt évszázados Nyugalom és Csönd...
igen...
igen...
elvarázsolt
jólesett
Múzeumok... Sok(k), de...
Az egyiptomi múzeumban valami Furcsaság telepedett a lelkemre. (Halál)félelem? Hódolat? Alázat? Mindenből, mi érezhető, egy kicsi? Nem tudnám megmondani... De van abban valami furcsa, amikor az ember belép
egy félhomályos,
női, arisztokrata múmiával
és
a kedvenc, vele eltemetett dolgokkal és állatokkal teli terembe, ahol a légkondi halk moraja is fülsüketítő...
mert minden olyan tökéletes és félig isteni... legyen az egy szarkofág, egy karperec vagy a balzsamozó edények egyike...
Bach-Múzeum. Hmmm
Hmmm.
Én nem akartam abba a nehéz sötétítőkkel elzárt terembe bemenni. De
utasítottak rá.
És
bekuporodtam a sarokba.
A hozzám legközelebb esőbe.
Halkan kérezkedett fel az első akkord.
És ott téblábolt az a rengeteg hangszer, a lehetőséggel, hogy az előttük lévő gombot erőteljesen lenyomva kiemeljem a hangszínüket.
Messze elkerültem a billentyűsöket.
És próbáltam nem kétségbeesetten visszamosolyogni a mindig be-bekukucskáló teremőrre.
Aki nem bírta sokáig.
A Csöndemet.
A második részletnél se szó, se beszéd betoppant és egyetlen, de hangos körbecsoszogással benyomta, erőteljesen, az összes gombot.
Ditja olyan hangosan visított fel Bennem, hogy szinte felhasította a bőröm.
15 éve nem játszottam Bachot.
15 éve száradó szivacsként ültem ott a sarokban és szívtam magamba - Bachot... nem tudom, hogy a megtisztulás vagy a megkönnyebbülés könnyei voltak e azok...
Egyetlen kép augusztus 27.-éhez... Őfenségessége... egy lipcsei specialitás... linzertésztára építve... ami ropogós... a tejszínes krém két rétegét lekváros piskóta választja el... és a Mag... folyékony csokoládé... mindez pörkölt mandulával, cukrozott gyümölcsökkel és rózsaszirommal díszítve... mert gondoltam Rád... hogyne tettem volna...
El sem tudom képzelni, mennyit tudnék még írni, ha lett volna időm mindenre. De... a Sors fintora, hogy itt is, mint Drezdában, tanulnom kellett... Tegyük hozzá, okos fintora... hisz visszaértem... Hideg van. Hullanak és bronzosodnak a levelek...
Ez most komoly?
