Aber, bitte, das war nur ein Witz!

mondtam én, az Együgyű, mert a németekkel viccelni nem lehet... de nem gondoltam, hogy ez komoly...

mindenkit borzalmasan izgat családi állapotom... ez van - a nevemnél fontosabb tény...  (bár a nevemet senki sem tudja kiejteni - Frój Nagíí)

és miután megelégeltem a kérdezgetést, kibuggyant a kedvenc válaszom...

- Valahol elakadt Szibériában...

- És mégis mikorra várható? Egy hónap? Kettő? Mi történt? Miért nem együtt jöttek?

Hosszú csönd és mindent-próbálok-kiszedni-a-másikból pillantás után:

- Baleset? Óh... nagyon sajnálom...

Mikor megsimogatták a hátamat, már javában mentegetőztem.

- Csak vicceltem!

Kis idő múlva a kör ismét megnyílt. Új ember, régi kérdésekkel. Mikor feltette ő is a kis bizonyost, mellé állt védnököm és jó nagy hátbavágás után ezt mondta:

- Te hülye, most vesztette el a barátját!

Hát, ennyit a német humorérzékről... de nem firtatták többen ledigségemet a 7:15-től 15:45-ig tartó munkaidőben, 
bár 16:45-kor jöttem ki a műtőből...